Figyelj, készülök!

 Kezdem! Kezdem… elkezdtem… és már benne is vagyok - nyakig. Mire feleszmélek, már kifelé is tartok belőle. Nehéz lesz ettől az élethelyzettől is búcsúzni. De mind1, nem figyelek rá, úgyis jön más, jön a következő.

Közben évek évültek el, nyíltak és hervadtak újak. Közben felnőttem.

Adott, majd letört belőlem az idő sok-sok álmot, fantáziákat, adott mellém sok társat, majd időleges kísérővé degradálva sodorta el őket.

Kíváncsi vagyok, mi marad.

Fog-e arany maradni a szitám alján, vagy csak lassan, nehézkesen lefolyik a homok, a sár, a salak. Lesz-e majd kapcsolat, siker, értelem, amit magaménak mondhatok, amire elvándorlásom előtt mosolyogva gondolhatok vissza.

Vajon van értelme ennek a sok felkészülésnek az életre, vagy ezzel is csak telik?

 

De azért: „Apa – figyelj – kezdődik!” Kezdődik az életem. Belépek az időbe, térbe, történelembe. Születek, tanulok, dolgozok és reménykedem, hogy hagyok valamit - tant, munkát, életet magam után. De lehet, hogy nem fogok. Lehet, csak kimúlik alólam ez a földi világ, s én megyek tovább oda, ahol majd puszta valóságomban is gazdag leszek.

 

De most még csak szitálok. Feszülten figyelek. Sokan vagyunk így. S majd egyszer továbbadjuk – ha lesz kinek- sáros, de edzett, kvarc által fényesre csiszolt szitánkat.