Gondolkorzó

Háromnegyed tíz péntek reggel, piros metró. Ismét meggyőződöm arról, hogy ezen a vonalon mindig helyesebb fiúk és csinosabb lányok utaznak. Nem tudom, miért van. Talán a budai levegő… Felszállok én is, hátha itt megszépülök. Még hely is akad lepattanok, és egyből odébb is húzódom, hogy egy piros aprókockás ruhájú néni is leülhessen mellém. Ahogy leül előrelódul a nyakában a nagy fakereszt. Rajta nem a szokásos korpusz van rajta, hanem két egymást érő szív. Mosolyogtam rá, mint mindig, ha kereszténnyel találkozom nem várt helyen. Pár pillanatig ültünk egymás mellett, mint az összes többi munkáján pörgő ember, majd bizalmasan, mintha ismerősök lennénk a fülemhez hajolt és beszélni kezdett.

-         Ne haragudjon, de tudja egy chipet akarnak majd a bőre alá ültetni. Ez a Chip ez be fog fekélyesedni. Ne hagyja! Végül csak a fekély marad.

Természetesen teológusként rögtön szerettem volna skatulyába rakni a nénit, hogy hova is tartozik. Előbújtbelőlem minden, ami az órákon nem: az apologéta, a dogmatikus, a confessionista. Ugyanakkor hangsúlyban és a lelkemben is sikerült letennem arról, hogy itt most komoly vitába vagy egyáltalán párbeszédbe bonyolódjak, és már csak kíváncsiságból kérdeztem: - Ezt a jelenések könyvére alapozza?  - kérdésemet nem követte az a meglepődés, amit vártam. Egészen természetes hangon válaszolt a néni.

-         Is. Meg tudja az Isten második személye az Úr Jézus Krisztus mondja ezt magának. Jézus szeretni.

-         Tudom. Köszönöm – válaszolom mosollyal.

És valóban tudom. Azt hogy valaki valaha akar-e majd chipet ültetni a bőröm alá, vagy sem, azt nem. Ha eljön ez az idő, akkor majd vissza fogok gondolni a néni piros ruháján a fekete kockákra. Azt sem, hogy a néni vajon komoly prófétai képességekkel rendelkezik, vagy csak sokat nézte a jelenések könyvének különböző felfogásairól szóló ismeretterjesztő filmet. Azt sem, hogy milyen felekezethez, kisegyházhoz, netán szektához tartozik. Talán valaha kiderül. Vagy nem.

Viszont azt egészen biztosan tudom, hogy Jézus szeret. Elsősorban most, ahogy ballagok lefelé a Duna-parton a téglatemplomig. Süt rám a nap. 

 Minden egy ajtóval kezdődött. Az ember végig sem gondolja, hogy mennyi életet formáló kilincset nyit meg. Sokminden rejtőzhet egy ajtó mögött. Sokszor a megszokás, hétköznapi dolgok. De van, hogy találkozás, kaland, alternatíva áll mögötte. Talán csak egy jóarcú kilincs választ el attól, hogy űrutazó légy, vagy táncos, vagy megtaláld életed valamelyik nagy álmát. Utólag már én is tudom – vagy legalábbis sejtem – melyek voltak életem becses kilincsei.

Mindenesetre ez a példány átlagosnak darabnak tűnt, egy csöppet sem jelentőségteljesen napon. Egy újabb „mit keresek itt” óra után ballagtam a kollégiumi folyosón. Ez is nyomasztó, mint az összes folyosó. Ablaktalan, szűk, hosszú. De itt lakom a 217-esben.

Nap mint nap belépek ezen az ajtón. Lenyomtam a kilincset, és vártam, hogy a szobatársam ma éppen milyen bosszantással igyekszik elütni az unalmamat. Meglepetésemre, a szokásosnál egy kicsivel több érdekesség fogadott. Egy srác ült az ágyamon, a napsárga ágytakarón. Még így ültében is látszott, hogy elég magas lehet. Ha az ember nem lett volna biztos benne, akkor pedig láthatta a nadrágszárán, ami viselője gyors növekedéséről, és önmaga dacos stagnálásáról tanúskodott. A haja valaha jól formára lehetett nyírva, de éppen megérett egy új látogatásra a fodrásznál – ha csak ez ember nem kedveli a hippiket. De – hogy ne vesszek el az amúgy izgalmas részletekben: jó pár másodpercig eltartott, mire észrevette, hogy az ágy tulajdonosa megjelent. El volt foglalva Tündi fekete elektro-akkusztikus Hora gitárjával. Ez a pár másodperc éppen arra volt elég, hogy mielőtt megzavartam, felismerhettem a Red Hot Chilli Peppers Road trippinjének introját. Annyi mindent magában tud hordozni egy íz, egy illat, vagy egy zene. A Road trippin nekem az első vezetések szabadság-élménye. Azok a tücsökzenés, teliholdas nyári éjszakák, amikor az ember megálmodja magát. Kevés ilyen zenekar van, aki ennyiféle árnyalt életérzést fel tud mutatni. És most ez a dal, az elmúlt hat bohó gimnazista évem minden emlékével ott szól az ágyamból, ennek a srácnak a kezei közül.

Megtört a pillanat, a jelenlétem feltűnt, és a fiú zavartan felpattant az ágyamról. A pirongós helyzetet beszédfolyammal oldottuk, persze csupa olyan adekvát és unalmas információkkal, amelyek a kilétünkre vonatkoztak. Kicsit megnyugodva visszaültettem az ágyra. Akkor vettem észre, hogy már eddig is osztozott az ágyamon Rákkal.. Te jó ég! Mit gondolhat ez rólam a fejében. Minden lánynak, valami jóravaló, szende pocakos plüssmaci ül az ágyán, netán hűséges kutyus. Nekem meg itt ez a kajlabajszú, meglehetősen sematikus babzsák-homár.

A magamat természetesnek tettetésben a következő dramaturgiai törést Tündi okozta, akit csak ekkor vettem észre a sarokban szöszmötölni. A székén állt és pakolászta a jegyzeteit a polcon.

Belém hasított az érzés: íme egy újabb palimadár, aki Tünde szép szemeitől megzavarodva ismerkedésbe bocsátkozott. El is indultam a zavart oldandó Julihoz a szomszédba.De ahogy becsuktam magam mögött az ajtót továbbra is láttam a mosolygósan csíkbahúzódó szempárt. Fejembe fészkelte magát egy kellemetlen érzés. Belefacsarodtam kicsit, hogy Tündinek szólt az az érdelkődés, amiért ez a srác ott ült az ágyamon... De jó. Mentem tovább, és fogtam egy másik, sokkal biztonságosabb kilincset, ahol jól tudtam, milyen barátot találok.  

Seszínű szem, seszínű haj…

Seféle érdekes érzés, ami magában tart…

Kiféle az, akit rejt? Sajog-e, vagy szeret-e majd belé,

aki még érezni nem mer, csak felejt? Csak elejt

- ha tud - minden kezébe görcsösen ragadt mócsingot.

Indákat, melyek fojtogatón körülfonták, mint kis virágot

a gizgazok.

A te seszíneidtől színes az ég és az arcom,

és karodba hajtom, eltemetem, mikor piroslik,

Pedig csak érez. Újra.

Útra kelni szeretnék. Végre nem egyedül. Seféle göröngyös utakon

Járni be birodalmakat, várni be pillanatokat, illanatokat…

S veled őrizgetni azt a semmit, ami marad.

Mondd te seszínű, adod-e hozzá magad?

2008.12.04.

Testének melege maradt csak az ágyamon.

Keresem őt, akit lelkemből szeretek. Kezem a teste által gyűrt finom, üres ráncokat olvassa újra.

Mellette édes volt az álmom, most elzavarom. Fázós kabátomban járom a várost, az utcákat, a tereket.

Bekiáltom a nevét a sikátorokba, és minden zsákutcából az ő léptei neszét remélem - megkeresem, akit lelkemből szeretek!

Találkoztam emberekkel. - Nem láttátok, akit lelkemből szeretek?  Nem a szívemből? A szívemnek nem hinnék, olyan változékony és esendő! 

De lázas igyekezetem őrültség szemükben.

Csak a lelkem hű, amit fentről kaptam. Őrzőm, de benne most hiányod tombol: - Ti sem láttátok, akit lelkemből szeretek? 

Nincs válasz. Közöny. Nem értik, hogy ég a hiánya. Nem értik, hogy lényem egy darabjának igyekszem álmos lámpák tompa fényénél nyomára akadni.

- Lelkedből szereted?  – pöffent rám a trafikos. Vajon melyik szót nem érti? Az újságos forró testeket kínál helyette hideg lapokon. 

Sarkon egy fiú üveget nyom a kezembe: - Ettől jobb lesz! 

Jobb lesz? Üvegszilánk pattan a járdaszegélyen.

Keresem tovább… rovom a várost, áztatott utcákat, ködfoltos tereket. A sötét hidegbe hajt a belső hideg sötét. Nevetését hallom minden zörejben, mégsem lelem azt, akit lelkemből szeretek. Megijedek: Talán eltévedt? Talán bántották őrült szemű idegenek?

Hol keressem? Téren álló templom tövében? Vagy hídon, folyóban talán? Mennyei örömök között, vagy pokoli kínok alatt?

Mondd te mára százszor, ezerszer is elátkozott süket világ! Hova rejtetted őt, akit lelkemből szeretek?

Hazaér a bányász, és leporolja a port, lemossa a koszt, ami rárakódott, amíg el volt. Meleg koszt, és puha fekhely igyekszik feledtetni vele a nedves, rögös bányajáratok görnyedését.

Azért jár el, hogy fel, hogy hazahozzon valamit. Értéket, megélhetést. És rakódik rá a mocsok kéretlenül, kíméletlenül.

Felesége az inge-, az éjszaka az arca ráncait próbálja kisimítani, mintha bizony fényűző hivatalba készítenék, nem a földnek fekete gyomrába.

 Ilyenkor otthon élvezi azt a kis fényt és meleget. Talán többet elfogadni sem tudna belőle – hiszen neki ennyi jár. Kis otthona, rongyos bugyrai, védelmező zugai, egy kandalló fénye ez az ég mérhetetlen kegye, ahova föltekinteni sem mer.

Csak néha szakad fel a föld mélyéből egy munkás sóhaj és tör vakmerően a már elfeledett égre. Ez a sötét, poros, dohos sóhaj olyan erővel súlyt az égre, mint ahogy latinul mormolt mise, magasztos szózatok még soha. Mert nincsen benne vágy, kérés, vagy vád. Csak belenyugvás van.

Egyszer, minden könnyed pihét feldob a legmélyebb vad árú folyó is. Szegény foszlott, hajlott párát a sújtólég, a vakság, vagy valami ennél is kegyelmesebb isteni akarat egyszer őt is végleg fölhozza. Föl, föl a fényre.

 - Drága szívem, csak el ne temessen! – szokta mondani – Szórja a kertbe, eressze szélnek, ami porom marad, csak legalább halálomba ne legyek olyan távol a Teremtőtől, mind életembe vótam!