Testének melege maradt csak az ágyamon.
Keresem őt, akit lelkemből szeretek. Kezem a teste által gyűrt finom, üres ráncokat olvassa újra.
Mellette édes volt az álmom, most elzavarom. Fázós kabátomban járom a várost, az utcákat, a tereket.
Bekiáltom a nevét a sikátorokba, és minden zsákutcából az ő léptei neszét remélem - megkeresem, akit lelkemből szeretek!
Találkoztam emberekkel. - Nem láttátok, akit lelkemből szeretek? Nem a szívemből? A szívemnek nem hinnék, olyan változékony és esendő!
De lázas igyekezetem őrültség szemükben.
Csak a lelkem hű, amit fentről kaptam. Őrzőm, de benne most hiányod tombol: - Ti sem láttátok, akit lelkemből szeretek?
Nincs válasz. Közöny. Nem értik, hogy ég a hiánya. Nem értik, hogy lényem egy darabjának igyekszem álmos lámpák tompa fényénél nyomára akadni.
- Lelkedből szereted? – pöffent rám a trafikos. Vajon melyik szót nem érti? Az újságos forró testeket kínál helyette hideg lapokon.
Sarkon egy fiú üveget nyom a kezembe: - Ettől jobb lesz!
Jobb lesz? Üvegszilánk pattan a járdaszegélyen.
Keresem tovább… rovom a várost, áztatott utcákat, ködfoltos tereket. A sötét hidegbe hajt a belső hideg sötét. Nevetését hallom minden zörejben, mégsem lelem azt, akit lelkemből szeretek. Megijedek: Talán eltévedt? Talán bántották őrült szemű idegenek?
Hol keressem? Téren álló templom tövében? Vagy hídon, folyóban talán? Mennyei örömök között, vagy pokoli kínok alatt?
Mondd te mára százszor, ezerszer is elátkozott süket világ! Hova rejtetted őt, akit lelkemből szeretek?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.