Hazaér a bányász, és leporolja a port, lemossa a koszt, ami rárakódott, amíg el volt. Meleg koszt, és puha fekhely igyekszik feledtetni vele a nedves, rögös bányajáratok görnyedését.
Azért jár el, hogy fel, hogy hazahozzon valamit. Értéket, megélhetést. És rakódik rá a mocsok kéretlenül, kíméletlenül.
Felesége az inge-, az éjszaka az arca ráncait próbálja kisimítani, mintha bizony fényűző hivatalba készítenék, nem a földnek fekete gyomrába.
Ilyenkor otthon élvezi azt a kis fényt és meleget. Talán többet elfogadni sem tudna belőle – hiszen neki ennyi jár. Kis otthona, rongyos bugyrai, védelmező zugai, egy kandalló fénye ez az ég mérhetetlen kegye, ahova föltekinteni sem mer.
Csak néha szakad fel a föld mélyéből egy munkás sóhaj és tör vakmerően a már elfeledett égre. Ez a sötét, poros, dohos sóhaj olyan erővel súlyt az égre, mint ahogy latinul mormolt mise, magasztos szózatok még soha. Mert nincsen benne vágy, kérés, vagy vád. Csak belenyugvás van.
Egyszer, minden könnyed pihét feldob a legmélyebb vad árú folyó is. Szegény foszlott, hajlott párát a sújtólég, a vakság, vagy valami ennél is kegyelmesebb isteni akarat egyszer őt is végleg fölhozza. Föl, föl a fényre.
- Drága szívem, csak el ne temessen! – szokta mondani – Szórja a kertbe, eressze szélnek, ami porom marad, csak legalább halálomba ne legyek olyan távol a Teremtőtől, mind életembe vótam!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.