Szavak, de szeretnék hinni bennetek. Bízni bennetek, mint gyermekkori játszópajtásaimban. Mert azok is vagytok. Együtt serdültünk, veletek tanultam meg a dacot, a szerelmet, majd a felelős komolyságot, álmodni is. És most mégsem tudok hinni bennetek.

Mert sekélyes lett a „szent”, elárvult a „barátság”. Önző lett a „szeretet”, magányos lett az „összetartozás”, elodázott a „hűség”, lusta a szenvedély. Mű lett a „szép”, és avitt a „természetes”. Megcsalt már minket sokféle „rend” és „rendszer”, s lejárattak „ideákat”. Megkérdőjelezhető a „jó” és kiábrándultunk már a „fair”-ből, hiszen alig párszor volt kölcsönös. Eljárt az idő az „érték” felett. Mindenki mást gondol róla, úgy mondják: „relativizálódott”. Egy újabb szó, ez mégsem jelent nekem semmit. Hova lettek az én egyszerű, szép szavaim? Pedig velük ismertem meg a világot. Ha nem igazak a szavaim, nem igaz a világom? Szabad-e még szólnom, s élnem, ha csalnak, s megcsalok minden gondolattal, érzéssel, ábránddal?

De nem árvultam még el igazán. Mert itt van még felettem az Ég. S amíg szól hozzám, addig tudom, hogy vannak még igaz szavak és igaz világok. Talán az enyéim még nem fedik le teljesen egyiket sem. De vannak, és addig nem nyughat az ember, amíg meg nem tett mindent értük. Mert az unokámat nem a „relativizálódásra” sem a „pluralizáltságra”, sem a „globalizálódásra”, sem a „hiába valóra” akarom tanítani, hanem a „szépre” és a „jóra”. Adjatok hát elő a világnak „tisztát”, mutassátok meg Isten „szeretetét”, hadd lássam a „szépet” és hagy dobogtassa meg a szívem a „jó”. Hagy higgyek bennük újra! Gondolatokat akarok, szavakat, világot. Hinni, álmodni, élni és szólni - igazat, mint gyermekkoromban.